Paul McCartney: Családias melegség árad felém, rengeteg szeretet, és ezért mindig nagyon kellemes turnéznom - mondta a volt Beatle, mikor Starral bejelentették, hogy újra összeállnak.

George Harrison: 1980. I Me Mine-ben a turnézásról: A saját élettered, tudod, az olyan fontos. Azért nem ment nekünk sem, mert nem maradt életterünk. Mint a majom az állatkertben. Elpusztul. Szóval mindenkinek szüksége van az egyedüllétre.

Ringo Starr: Emlékszem arra, amikor először találkoztam a fiúkkal Hamburgban. Mindenki róluk beszélt, mert olyan dolgokat csináltak, mint John, aki WC-karimával a nyakában lépett fel a színpadon. Egy üres moziban laktak, amelynek Bambi volt a neve, de ők „Gödörnek” nevezték.

John Lennon: Ha több ötletem nincs, hát meghalok.

John Lennon: Brian Epstein haláláról: Tudtam, hogy most bajban vagyunk. Nem voltak téves elképzeléseim arról, hogy a zenén kívül máshoz is értünk, s így magyon féltem.

Ringo Starr: John és Yoko? Néhányan azt hiszik, őrültek, de John csak John marad!

John Lennon: Csak üldögéltem és gondolkodtam: Mire is emlékeztet ez engem?...Arra, amikor tizenöt éves voltam. Tizenöt éves koromban nem kellett dalokat írnom. Akkor írtam, ha akartam, s akkor zenéltem, amikor akartam.

Paul McCartney: 1987-es interjúban: Ördögűzés volt, egyfelől. S szerintem egyfajta nagytakarítás is. Johnnak le kellett bennünket sepernie a színről, hogy Yokóval közös dolgainak tere legyen.

George Harrison: Nincs sok mondanivalóm, mert én vagyok a hallgatag Beatle. -mondta ezt 1988-ban, amikor felvették a Rock&Roll hírességek gyülekezetébe.

John Lennon: Nem kell más csak Szerelem.

Ringo Starr: Úgy látom, jók vagyunk még újabb négy évre.  Nem akarom a pénzemet részvényekbe vagy ilyesmibe fektetni. Csak annyit akarok, hogy legyen, és hogy felmarjak heti 20-30 fontot. Az a fő dolog, hogy nem akarok többé visszamenni dolgozni. -mondta ezt 1966-ban

John Lennon: A munkámat mindig egységes egésznek tartom...s úgy vélem, addig nincs vége, amíg élek, s nem temettek el, s remélem, ez még hosszú ideig tart. -mondta élete utolsó napján a RKO rádióinterjúban

Paul McCartney: The Beatlesről: Én még ma is eljátszom néha a "Let it be"-t és más, hasonló Beatles-dalokat. És ha azt látom, hogy egy mai fiatalnak könnyes lesz tőle a szeme, akkor óriási büszkeséget érzek. Alakulhatott volna másként is. Azt szoktam mondogatni: Tudják, ha a Beatles rossz emberekből állt volna, akár Hitler nyomdokaiba is léphettünk volna. Bármire rávehettük volna a fiatalokat,
akkora volt a befolyásunk rájuk.

John Lennon: a királyi varieté előadásán 1963-ban:  Utolsó számunkhoz a segítségüket szeretném kérni: akik az olcsóbb helyeken ülnek, legyenek szívesek tapsolni...a többiek csak csörgessék az ékszereiket.

John Lennon: Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk teljesen más terveink vannak.

John Lennon: 1970-ben: Volt egy együttesem, én voltam az énekes, és a zenekarvezető. Megismerkedtem Paullal, és eldöntöttem, hogy beveszem az együttesbe... És persze ő is eldöntötte, hogy belép. Vajon jól tettem, hogy bevettem egy fickót, aki nyilvánvalóan jobb volt, mint a többiek? Mi jobb, ha a zenekart erősítem, vagy ha a saját helyzetemet? Az volt a döntés, hogy beveszem Pault, legyen erősebb a zenekar.

George Harrison: John Lennon haláláról: Ami engem illet, addig nem áll össze újra a Beatles, amíg John Lennon halott.

John Lennon: Házasembernek lenni: mintha felemás zokniban vagy lehúzott sliccel mászkálna az ember.

Paul McCartney: John Lennon haláláról: E pillanatban még fel sem tudom fogni. John nagyszerű fickó volt, az egész világnak hiányozni fog.

Paul McCartney Lindáról: 1969. március 12-én feleségül vettem Lindát. Akkor már régóta ismertem. Egy londoni éjszakai klubban, a Bag O'Nailsben ismerkedtünk meg, ahol törzsvendég voltam. Akkoriban gyakran jártam ilyen helyekre, mert a koncerteket és általában a stúdiófelvételeket is befejeztük este 11-ig. A munka után aztán jólesett elmenni szórakozni egy kicsit még záróráig kabaréba vagy valami jó kis zenés helyre. (Ilyen volt például a Blue Angel vagy a Talk of the Town, mindkettőt kedveltem.) A Bag O'Nails klubot főleg azért szerettem, mert sok zenész haverom járt oda: például Pete Townshend, Zoot Money vagy Georgie Fame. Velük szívesen eldumálgattam és el is iddogáltam akár késő éjszakáig. Egy este Linda megjelent a klubban. Azért jött Amerikából Londonba, hogy együtteseket fényképezzen egy "Rock and Other Four Letter Words" című fotóalbumhoz. Aznap éppen az Animalset fényképezte, ők hozták magukkal a klubba. Ott ült Linda egy boxban a zenekarhoz közel - éppen egyik kedvenc együttesem, Georgie Fame és a Blue Flames játszott, valamint Speedy Acquaye bongózott. Linda már első látásra megtetszett nekem. Amikor menni készült, egyszerűen odamentem hozzá és bemutatkoztam. Azzal folytattam: "Mi most átmegyünk egy másik klubba, a Speakeasybe. Nincs kedved velünk tartani?" Ha akkor ere nemet mond, ma nyilván nem a feleségem. De ő azt mondta: "Miért ne?", így aztán átmentünk a Speakeasybe, ahol mindnyájan akkor hallottuk először a "Whiter Shade Of Pale"-t. Azt hittük, Stevie Winwood játssza, aztán kiderült, hogy egy ismeretlen, különös nevű együttes, a Procol Harum. Ettől kezdve viszonylag gyakran találkoztam Lindával, mert hol én ugrottam át New Yorkba, hol ő Londonba. Én meg elérkeztem arra a pontra, ami sok ember életében bekövetkezik: "Ha egyáltalán meg akarok még nősülni valaha, akkor most van itt az ideje". Egyre többet törtem ezen a fejemet, és végiggondoltam, kit vennék el a legszívesebben, és valahogy Linda tűnt az ideális választásnak. Amikor legközelebb felhívtam, megkértem, hogy jöjjön el hozzám hosszabb időre Londonba, és akkor kezdtünk el együtt járni. Ő nemigen akart férjhez menni, mert egyszer már elvált, de én egyre azt hajtogattam, hogy ez a házasság jó lenne. Ő ugye félt, mert egyszer már megégette magát, de végül csak beadta a derekát, és összeházasodtunk a marylebone-i anyakönyvvezetőnél. Nem emlékszem, hogy bárkit meghívtam volna a bandából az esküvőnkre. Hogy miért nem? Hát mert ilyen gazember vagyok. De gondolom, azért, mert az együttes amúgy is felbomlóban volt. Már nagyon egymás bögyében voltunk, és legfeljebb elméletben volt még együtt a csapat.

John Lennon: A rock and roll volt a forradalom az én korombeli és hozzám hasonló helyzetű emberek számára. Valami hangos és tiszta kellett nekünk, hogy áttörhessünk azon az érzéketlenségen és elnyomáson, mely ránk mint gyerekekre nehezedett.

John Lennon Brian Epsteinről: Soha nem futottunk volna be Epstein nélkül, és fordítva, ő sem nélkülünk. Brian nagyon sokat segített nekünk korai napjainkban, bár mi voltunk a talentumok és ő az üzletember. Ám ahhoz nem volt elég erős, hogy legyőzzön minket. Brian soha nem tudta volna megcsinálni velünk azt, amit igazából nem akartunk megtenni.

Ringo Starr: Ahogy itt sétálgatok, gyakran eszembe jut: mit keres egy magamfajta fickó ilyen társaságban? De aztán hamar elmúlik. Az ember megszokja.

John Lennon: Miután a Beatles megjelent a színen, mindenki elkezdett liverpooli akcentussal beszélni.

John Lennon az első karácsonyi Beatles lemezről 1963-ban: Hello, itt John beszél. Nagyon örülünk, hogy erről a kis műanyag darabról szólhatunk Önökhöz!

George Harrison 1964-ben az amerikai beatlemániáról: Ezeknek mindenük megvan odaát. Akkor mi miért kellünk nekik?

Paul McCartney: Négyünk közül én vagyok a konzervatív. A külsősökről nem is szólva. Családomban viszont én vagyok a hóbortos csodabogár.

Ringo Starr: Ha öreg leszek, majd letörlöm a kitüntetésemról a port.

John Lennon: Olyan sokszor el kellett adni magunkat. Az MBE érdemrend elfogadásával is kiárusítottuk magunkat.

John Lennon 1971-ben, a Rolling Stone-nak adott interjúban: A zene akkor halt meg, amikor Brian Epstein egyenöltönyt adott ránk, és a másfél-kétórás műsorunkat húsz percre csökkentette...Minden este ugyanazt a műsort, ugyanúgy leadni, dögunalom.

John Lennon: Jó, ha száz ember él a Földön, aki érti a zenénket.

Ringo Starr a Sgt. Pepper's 40. évfordulóján: Akkoriban kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy arra gondoljunk: az örökkévalóságnak dolgozunk. Egyszerűen élveztük, hogy lemezeket készíthetünk.

John Lennon: Illusztrátornak kellett volna mennem, vagy főiskolába, de itt betűket kellett rajzolni... Ennyi erővel akár ejtőernyősnek is beállhattam volna...

George Harrison betegsége kezdetekor: Csak a dohányzástól alakulhatott ki a tumor. Szerencsére ez most intő jel volt; még nem fogok meghalni - nagyon szerencsés vagyok.

John Lennon: Hamburgban 8 órán át kellett zenélnünk, így hát  a játéknak egészen új módját alakítottuk ki. Nagyon hangosan játszottunk egész idő alatt, mert a németek így szerették. Hogy be tudjuk csalogatni, és 12 órán keresztül ébren tudjuk tartani a közönséget, igazán kalapálnunk kellett. A hangunk szinte fájt az énekléstől. Megtanultuk a németektől, hogy tartsuk magunkat ébren fogyasztó pirulákkal, és így is cselekedtünk. Gyakran rájuk kabáltunk angolul, náciknak neveztük őket, és elküldtük őket a fenébe. Csak azt nem tudom, hogy a sok zenélés, ivás és nőzés mellett, hogy találtunk egyáltalán időt az alvásra?

George Harrison az Apple Corpsról: Ez a hely a lecsúszottak paradicsoma lett. Az a baj, hogy legjobb barátaink némelyike is ilyen lecsúszott.

John Lennon: 20 éves lesz lassan már a gyermek, álmainak fénye szakadt már, De hiszi még, hogy új álmai lesznek s álmaiért újra síkra száll.

John Lennon: Megpróbáltalak levegőnek nézni,
de rájöttem, levegő nélkül nem tudok élni.

John Lennon: Ha létezik olyan, hogy zseni... hát akkor én az vagyok, ha nincs, akkor meg nem érdekel.

John Lennon: Elvis volt az, aki megfogott engem a beatzene számára. Amikor meghallottam a Heartoreak Hotel-t azt gondoltam: Ez az!, és elkezdtem növeszteni az oldalszakállamat, meg ilyesmi.