Bár a legendás Beatles együttes 1970-ben hosszú huzavona után végülis feloszlott, sohasem veszett el az esetletleges újraegyesülés reménye. Annak a reménye, hogy a 4 beatle újra együtt zenéjen.

Egészen 1980. december 8-áig.

John Lennon 5 éves kihagyás után tért vissza a zenéhez 1980-ban. Előtte ugyanis főállású apa volt, hisz minden idejét kisfiának: Seannak, feleségének: Yokonak és nagyfiának: Juliannak szentelte. Azért, hogy kapcsolatát megjavíthassa Juliannal és hogy jó apja legyen Seannak, 1975-ben egy időre felhagyott a zenéléssel.

80-ban aztán John és Yoko elérkezettnek látta az időt a visszatérésre. Új lemez eladására készültek, amely később meg is jelent, cseppet sem kevesebb sikerrel, mint a régebbiek. Az új év elején pedig John át akart menni a nyugati partra, Kaliforniába, hogy Ringo Starral is készítsenek közös felvételeket. Ezek közül az első - Nobody Told Me,There'd Be Days Like This /This Song Is For Richard Starkey,formerly of The Beatles címmel - el is készült, s Lennon halála után Yoko Ono a dalt a Milk and Honey című album első kislemezének B oldalaként jelenttette meg.

Lennon ezekben a napokban tehát tele volt energiával, ötletekkel, tervekkel, tettvággyal. Családjával egyébként New York-ban, a Dakota-házban lakott.

1980 november 10-én John - eredeti programját megváltoztatva -hívta fel a producerét, Jack Douglast, aki akkor már 230 napja nem hallott felőle. Meg volt lepve, ugyanis egy munkára éhes, stúdióba vágyó, türelmetlen ember hangját hallotta a vonalban.-"Rengeteg munkánk van még. Teljes gőzzel haladok előre. Nem is lehetne leállítani" - lelkesedett Lennon, s legujabb lemezével kapcsolatos elképzeléseiről kezdett el beszélni, majd közreműködésre kérte fel barátját, aki - bár elvállalt egy másik munkát -, mégis úgy döntött, hogy - délutánonként és este - Lennonnal is együtt dolgozik.

Mondhatjuk, hogy nem csak zeneileg aktivizálta magát az egykori beatle, Lennonnak ugyanis ismét voltak politikai ambiciói. Ekkor már l972 májusa óta nem vett részt politikai indíttatású megmozdulásokban,de most valami szokatlan lépéssel akarta meglepni a világot. 1980 decemberének első hetében John és Yoko már meg is vásárolta magának és Seannek a repülőjegyeket, hogy San Fransiscoba repüljenek, s részt vegyenek a Teamster Union megmozdulásán. Lennonék élére akartak állni annak a szakszervezeti tüntetésnek, amely a japán-amerikai egyenlő bért követelve - már novemmunkások bérkövetelései érdekében akarta utcára vinni az embereket. Több japán érdekeltségű amerikai vállalat japán munkásai - egyenlő munkáért ber l3.óta sztrájkoltak Los Angelesben és San Fransiscoban, s a megmozdulás szervezői azt remélték, hogy Lennon közreműködésével akár százezreket is ki tudnak vinni az utcára. John és Yoko előzetesen már üzeneteket küldött, hogy támogatásukról biztosítsák a Los Angeles-i sztrájkolókat, de úgy gondolták, hogy személyes jelenlétükkel még nagyobb nyomatékot adhatnak a követeléseknek.

Egy Mark David Chapman nevű fiatalember érkezett New Yorkba 1980. december 6-án. Több szemtanú látta őt, egészen a gyilkosságig, 8-áig és sokan beszéltek is vele. Mindannyian azt vallották, hogy furcsán viselkedett és furcsa dolgokról beszélt.

John Lennonnak december 8-án zsúfolt napja volt. Délelőtt Annie Leibovitz-cal, az ismert fotóssal dolgoztak az épület hetedik emeletén John és Yoko bérelt lakásában. A sztárfotós a Rolling Stone-ban megjelenő cikkhez készített felvételeket. A fotózás délben ért véget, majd ebéd után Lennon Dave Sholint, egy San Fransisco-i rádiós DJ-t fogadott az első emeleten lévő Studio One-ban, hogy élete utolsó interjúját adja. Sholin és a stábja délután ötkor hagyta el az épületet, hogy a repülőtérre induljanak. Velük együtt John és Yoko is megjelent a Dakota-ház kapujában,hogy limuzinjukkal a Record Plant stúdióba menjenek. Az autó azonban késett, ezért várakozniuk kellett a járdán, ahol azonnal kisebb csoportosulás vette körül őket. Lennon autogramokat osztott, s Chapman is odatartotta elé a Double Fantasy albumot, aminek a borítójára Lennon rákanyarította a nevét:"John Lennon, 1980 december."

Miközben írt, Goresh vadul kattogtatott, s így készült az a világsajtót később bejárt fotó, amelyen a gyilkos és áldozata egy fényképen látható.-"Tessék, ezt szeretted volna?"-kérdezte Lennon Chapmantől,amikor visszaadta neki a lemezt. Chapman nem válaszolt. Zavarban volt, Lennon jelenlétében valósággal lebénult.Csak akkor tudott megszólalni, amikor Lennonék autója már eltünt a forgalomban.-"A kalapom rajtam volt-e a fotón,vagy sem? - kérdezte Goresht.- Azt szeretném, ha nem lett volna rajtam." - mondta. Majd hozzátette: "Ezt senki nem fogja nekem elhinni Hawaii-on!"

Ez itt a híressé vált kép, Johnról és gyilkosáról

Lennonék távozása után a ház előtt összeverődött rajongók is elmentek, s már csak Goresh illetve Chapman maradt az épület előtt. Goresh fél kilencig kitartott, aztán búcsúzni készült, de Chapman figyelmeztette:"Én a helyedben várnék még.Soha nem tudhatod,hogy látod-e még valaha.Történhet valami...." Goresh azonban hajthatatlan volt, s távozott, Chapman pedig beszélgetni kezdett Jose Perdomo-val - egy fehérhajú, idősebb kubaival,az ügyeletes kapussal - a Disznó-öbölről, a Kennedy-gyilkosságról.

Már majdnem este 11 óra volt, amikor Chapman már majd öt órája várt Lennonék visszatérésére. Hogy miért nem ölte meg kiszemelt áldozatát délután? Talán,mert túlságosan sokan verődtek össze John körül, s félt, hogyha előveszi a fegyverét, akkor dulakodni kezdenek vele, s elhibázza a célt? Vagy az utolsó pillanatban megijedt "küldetése" következményeitől? Esetleg megszólalt a lelkiismerete? Nem tudni! Az viszont tény, hogy késő éjjel a néptelen utcán a hazatérő házaspár sokkal jobb célpontot kínált, mint délután!

Lennonék limuzinja pontosan 22.50-kor érkezett vissza a Dakota-ház elé. Elsőként Yoko szállt ki, majd John következett, kezében egy kazettásmagnóval, és több, az esti próbák alkalmával készült demo-kazettával. Amikor Yoko elhaladt Chapman mellett, a fiú odaköszönt neki:"-Hello!"-Aztán Lennon is odaért mellé, és alaposan szemügyre vette a szemüveges fiút, akinek -ahogy azt 1981 áprilisában Dr. Richard Bloom pszichiáternek elmondta -a kritikus pillanatban egy titokzatos belső hang azt kezdte mondani: ”Tedd meg! tedd meg! tedd meg!”

Chapman ekkor két lépést tett előre, kabátzsebéből elővette a pisztolyt, s tüzelőállásba helyezkedett, majd halkan megszólalt: "Mr Lennon?!" John néhány lépésnyire a bejárattól félig megfordult, amikor a háta mögött 7-8 méterre álló Chapman tüzelni kezdett. Az első két lövés hátulról, mellmagasságból érte és megpördítette az áldozatot. Aztán a következő két lövedék a vállán találta el, az ötödik pedig célt tévesztett. Chapman, miután kilőtte a tárat, leeresztette a kezét, és kisérletet sem tett a menekülésre. Pedig alig néhány méterre a helyszíntől, az út másik oldalán a közeli metróállomás labirintusában könnyen eltünhetett volna. De Chapman nem mozdult, nem menekült. Csak állt, s várt. Mintha megszünt volna körülötte a világ! Ezután levette a kabátját, majd J. D. Salinger Zabhegyezőjét kezdte olvasni. Észre sem vette, hogy Lennon a golyókkal a testében még néhány lépést halad előre, kinyitja a bejárati ajtót, elbotorkál a közeli irodáig, ahol arcra borulva a földre rogy.

Az épületben Jay Hastings volt az éjszakai portás. A fiatal férfi éppen ujságot olvasott, amikor meghallotta a lövéseket, majd a betört ablaküvegek csörömpölését. Aztán felbukkant előtte a tántorgó John, s háta mögött a halálravált, sikoltozó Yoko. "Johnt lelőtték!"-kiabált hisztérikusan a nő, aki letérdelt a férje mellé, s kézbe vette a fejét. Hastings előszőr nem akart hinni a szemének. Azt gondolta, hogy megrendezett jelenet szemtanúja. De amikor a magnetofon a földnek csapódott, s a kazetták zörögve szétszóródtak, felfogta, mi történik körülötte. Reflexszerűen megnyomta az asztala alá beszerelt vészjelző gombot, amely automatikusan a legközelebbi rendőrörsöt riasztotta. Aztán rohant, hogy segíthessen. Kabátjával betakarta a remegő Lennont, a sebek elkötözéséhez pedig valósággal letépte a nyakából a nyakkendőjét. De nem sokat segíthetett, mert az áldozatnak a szájából és a melléből is bugyogott a vére. A szemei nyitva voltak, de már üvegesedtek. Hányt, s eközben Yoko eszelősen orvosért kiabált. Hastings felugrott, s a 911-es segélyhivót kezdte hívni. Amikor visszaguggolt Lennon mellé, folyamatosan ezt motyogta: "Minden rendben van, John. Meglátod, rendbe jössz!"

Jose Perdomo eközben az épület előtt odalépett Chapmanhez, és rárivallt. "Lelőtted ezt az embert!" Chapman halkan csak ennyit szólt: "Ne aggódj,Jose! "Tudod te,hogy mit csináltál?" folytatta az öreg. "Ne aggódj!- felelte ismét Chapman, aztán a Zabhegyező főhőséhez, Holden Caulfieldhez hasonlóan ő is ledobta a földre a fegyvert, majd levette a kabátját, s a lábához tette, hogy az érkező rendőrök láthassák, fegyvertelen. Aztán már csak állt, és várt. Nem mozdult akkor sem, amikor Jay Hastings is kirohant az épület elé, hogy megnézze magának, ki ez az ember? Egy kövérkés, szemüveges srácot látott, aki az egyik lámpa alatt állt blazirt nyugalommal egy könyvet olvasott. A közeli utcából már hallatszottak a rendőrautók szirénái.

Elsőként a Tony Palma-Herb Frauenberg és a Steve Piro-Peter Cullen járőrpáros érkezett a helyszínre. A rendőröket Perdomo vezette oda Chapmanhez, aki továbbra is nyugodtan várt. Semmi ellenállást nem tanusított, amikor megbilincselték. Csupán készer szólalt meg: „Kérem,ne bántsanak.Kérem...." Majd kicsit később: "Egyedül tettem. Kérem,ne bántsanak!"

Bent az épületben Lennon már a vérébe fagyva feküdt a földön. A rendőrök felfelé fordították a testet, s amikor látták, milyen súlyosak a sérülések,úgy döntöttek, hogy kiviszik a rendőrautóhoz, s megpróbálják kórházba szállítani. A sebesültet az időközben megérkező harmadik járőrkocsi hátsó ülésére tették be. Palma közölte a sofőrrel, hogy hajtson, ahogy tud, mert John Lennont kell kórházba vinnie. Ő volt az egyedüli, aki felismerte, ki az áldozat?

Amikor a járőrkocsi szirénázva elindult, az első ülésről hátrafordulva James Moran megkérdezte a még mindig vérző Lennont: „Meg tudja mondani,ki maga?...Maga John Lennon?" - "Igen."-hallatszott az alig érthető hörgés a háttérből. Lennon már nem tudott értelmesen beszélni. Ez volt az utolsó életjel, amit adott. A szavaira egyébként eltérően emlékeznek a szemtanúk. Többen állítják pl., hogy Lennon így válaszolt: "Igen, én vagyok az, a beatle."

A járőrkocsi a Columbus sugárúton őrült sebességgel, villogva, szirénázva hajtott át a pirosokon, majd az 58.utcáról bekanyarodott a Roosevelt kórház elé, ahol az ügyeleti osztály sebésze már a bejáratnál megkezdte a sebesült újraélesztését. De amikor meglátták a sebeket, tudták, hogy semmi esélyt nem hagyott számukra a szeszélyes és kiszámíthatatlan sors!

A Dakota-ház előtt Steve Piro ültette be járőrkocsijának hátsó ülésére a megbilincselt Chapmant, akire keserű dühében ő is ráordított. "Tudja maga, hogy mit csinált? Tudja?" Chapman komolyan válaszolt. "Figyeljen!...Nagyon sajnálom. Én nem tudtam, hogy ő a maguk barátja volt." A szóhoz sem jutó rendőrök Chapmant a legközelebbi rendőrörsre vitték be, ahol azonnal megkezdték a kihallgatását.

Chapman máig börtönben ül.

A kórházban ezalatt Lennont felfektették a műtőasztalra, de már nem volt pulzusa. A hátulról érkező két lövedék áthatolt a tüdején, és elől, a mellkason keresztül távozott, öklömnyi sebeket hagyva hátra. Ezek közül az egyiket az orvosok Lennon fekete bőrdzsekijébe fennakadva találták meg. A harmadik lövedék eltörte a bal oldali vállcsontját, a negyedik pedig ugyancsak a vállat érte, de olyan szerencsétlenül, hogy a gellert kapott golyó megsértette a nyaki ütőeret, és hosszan felhasította a légcsövet is. A lövések tehát egyenként is rendkivül súlyosak, s valószínűleg halálosak lettek volna, de így együtt a négy találat végzetesnek bizonyult. Az orvosok hiába próbáltak ki minden rendelkezésükre álló eszközt, Lennont nem tudták visszahozni az életbe. Utóbb azt nyilatkozták, talán több esélyük lett volna, ha az áldozatot a helyszínen hagyják feküdni, s ott kap orvosi ellátást, mert a mozgatással és a szállitással valósággal kipumpálták a vért az öklömnyi sebekből. Lennon vérének így 80 százaléka elfolyt, s végső diagnózisként, a halála okaként vérzéses sokkot állapítottak meg.

Yoko Onot járőrkocsijában Tony Palma vitte be a kórházba. Yoko már a kórházból hívta fel David Geffent, aki percek múlva megérkezett, de már ő sem tehetett semmit. "Valaki lelőtte Johnt!"-siránkozott neki Yoko, akivel az orvosok még nem közölték, hogy a férjét nem tudták megmenteni. „El tudod te ezt hinni? - motyogta. Valaki lelőtte..."

Dr Stephen Lynnek, a Roosevelt kórház ügyeleti osztálya igazgatójának jutott az a hálátlan feladat, hogy Yokoval közölje a rossz hírt, Lennon minden újraélesztési kisérlet ellenére, a műtőasztalon meghalt. Yoko csak bambán nézett rá, és szinte önkivületi állapotban kérdezte tőle: "Ugye,csak azt mondja,hogy alszik?"

Az özvegyet később Palma és Frauenberger vitte vissza a Dakota-házba, ahol ekkor már ezrek várakoztak, virrasztottak az utcán. Voltak, akik énekeltek, még többen sírtak, de a nagy többség - gyertyával a kezében - némán állt, s gyászolt. New Yorkban éjfélkor már szinte mindenki tudta, hogy mi történt. A rádió-és televizióműsorokban - az adásokat megszakítva - mondták be a tragédia ismertté vált részleteit.

A tömeget látva a rendőrök Yokot és Geffent az épület hátsó ajtaján csempészték be. Az özvegy egyelőre nem volt kihallgatható állapotban. Csak annyit intézett, hogy megkérte Rick De Palma-t, a Lenono Company irodavezetőjét, hogy hívjon fel három embert: Mimi nagynénit, Juliant és Paul McCartney-t. De Palma-nak azonban az ötórás időeltolódás és a zsúfolt vonalak miatt nem sikerült közvetlenül értesítenie a Johnhoz legközelebb álló embereket.